Itt vagyok

Nem sokat írtam az elmúlt 3 hétben ide. Eléggé röstellem is, elhihetitek :)
A Balcsin jó volt, röviden: jártam Igalon, Hévízen, Keszthelyen, meg a szárszói szabadstrandon. Aztán Csongrád, Körös-torok (micsoda parti volt, te jó isten!! :D)
Nagy a felhajtás a szőlők körül is, remélem idén jó termés és jó ára lesz. Tutira feldobna.
Augusztus 20-a, Tiszakécske, tűzijáték, kaja, buliii (és most iszogattam is, kivételesen :D)
Kaptok egyelőre egy kis klasszikust, metál feldolgozásban :D Valamikor tényleg leszállítok nektek egy verset, vagy novellát, ígérem! :)) Valahogy most az e világi dolgokra koncentráltam az elmúlt pár hétben.

Reszkess Balaton

Holnap megyünk a Balatonra :D Izgalmas 3-4 nap lesz. Meg ez az augusztus is. Csúcs! :D
Izgalomra semmi ok, minden rendben lesz (déli part egyébként), viszek magammal rossz idő esetére olvasnivalót és jegyzetfüzetet is. ;) Várjatok vissza! :)) Remélem valami fajin novellával állhatok majd elébetek (:

Csak egy utolsó szál

Itt a beígért folytatás. Remélem nem hemzseg már a hibától, itt-ott javítottam, de előfordulhat, hogy valahol ott felejtettem a hibát. Ezért elnézést.

Csak egy utolsó szál

2.

Reggel van. A fejem visszahúz, a gyomrom émelyeg. Szokásos vasárnap. Egy alsógatyában vánszorgok ki a fürdőszoba felé – hogy megnézzem, mennyire is viselt meg az éjszaka. – Hát nagyon. Anyáék a konyhában. Egy megvető pillantás felém. Se szó, se beszéd. Ne is legyen. Visszatévelygek a birodalmamba. Bekapcsolom a gépet. Anyám utánam jön.

- Gyere reggelizni!

- Jó majd megyek!

- Most! Beszélni akarunk veled! – Nagyon jól kezdődik. Felkapom a legközelebb lévő pólót meg nadrágot. Nem elég, hogy szét vagyok csúszva, még fejmosás is lesz ma.

Ezzel ki is megyek anyám után. Közben lassan készülök az oktatásra. Ők már ülnek. Mindenki. Olyan ez, mint egy bírósági tárgyalás. Leülök én is.

- Na, milyen volt a buli? - kérdi az öregem. Végül is valahogy bele kell kezdeni. Na de hogy így? Ráadásul úgy teszi fel a kérdést, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon.

- Jó, milyen lett volna? – mondom. Apám megkönnyebbülve hátradől. Lazára akarja fogni. Keménynek akar tűnni, már tényleg biztos, hogy oktatás lesz ebből.

- Szerinted ez így meddig mehet tovább?

- Micsoda?

- Nézz magadra! Az egész heted abból áll, hogy nem csinálsz semmit, és hétvégén is kiütöd magad! – Jajj de jó! Minden vágyam volt, hogy pampogjanak…

- Nem rúgtam be, ha erre célzol. – Mentegetőznék. Nem megy. „Tudják”, hogy ittam.

- Márpedig eléggé szarul nézel ki, fiam!

- Akkor rátok ütöttem. – teszem hozzá vicceskedve. Nem jött be. – Csak keveset aludtam, ennyi. Folytatódik még. Mindig oktatnak. Azt hiszik, hogyha bezárkóznék a szobámba a könyveimmel, és hétvégén sem kapcsolódnék ki, olyan sokkal jobb lenne a helyzetem mindenhol. Megreggelizek. Felállok az asztaltól, és visszabattyogok a szobámba.

Sötétség! Imádom a sötétet, főleg másnaposan. A neten továbbra sincs semmi, lecsekkolom a fészemet is. Ledőlök az ágyamra. Már-már szinte hívogatott. Fáradt vagyok még.

3.

A városközpontban vagyunk haverral. Egy batár nagy épület előtt dumálunk. Fentebb ülök valamennyivel, egy szobor mellett. Csak lazán cigizek. Köhögök egyet. A slejmet meg leköpöm a parkba.

- Abba kéne hagynod a cigizést! – tanácsolja. Ez tiszta hülye! Már ez is ezzel jön. „Változz meg, blablabla.” Ráhagyom. Még egyszer elmondja.

- Jah, és tanuljak, és ne igyam le magam minden hétvégén, mi?! Anyám is ezzel jön. Totál ugyan úgy viselkedsz te is.

- Ha te látod értelmét ennek az életnek, akkor élj tovább így. – Ezzel felállt, és el is ment.

Egyedül maradtam. Talán mindenki itt hagyott. Először a csajom, aztán a barátaim többsége is. Csodálkoznak, hogy rászokok a cigire? Csodálkoznak, hogy berúgok minden hétvégén? És ha meg is fordulna a fejemben az, hogy leszokok, segítene valaki? Nem. Csak okoskodnak. Egy jó indulatú vállat nem kaptam eddig, hogy rátámaszkodhassak. Megint eldobom az utolsó szál cigimet. A túloldalt plázacicák. Felfordul tőlük a gyomrom. Az örökös téma, az a stílus. Viháncolnak. Elvégre mit is tehetnének ebben a rózsaszín, szép világban…

Elég erős vagyok?

4.

Kitörlöm az álmot a szememből. Felhúzom a redőnyt. „És lőn világosság!”. Talán tényleg ideje lenne megváltoznom. Sosem késő. Akár egyik napról a másikra is megjöhet az isteni szikra. Átöltözöm. Beveszem a c vitamin tablettámat, kicsusszugok a papucsomban a konyhába. Anya a fürdőszobában mosni készül. Én, pedig elkezdem csorgatni a vizet a csapból, és lassan tisztára törlöm a mosatlanokat. Anya megijed a látványtól, annyira szokatlan. Egyiket a másik után. Kinyitom az ablakot a konyhában. – Elmegyek sétálni!

Lerohantam a lépcsőházban. Egyetlen egy szál cigim volt már csak. Meg is gyújtottam. Nem bírom ki. Bármit, mindent, de ezt nem! A hepehupás járdákon próbálkozok nem elesni. Egy ótvaros régi kapualjba ülök le. A fák már hullajtják a leveleket. A kapubejáróra valami pajkos kiscsaj levelekből szívet alkotott.

- Faszomat a szerelembe! – bánkódom. Belerúgok a levél-szívbe. A levelek százfelé repülnek. Szerteszét. Eldobom a cigarettát.

Soha többé nem gyújtottam rá.

Én megmondtam

Kicsit megint szar a kedvem, úgyhogy ideje lesz előrukkolnom valami szörnyen negatív hangvételű, világfájdalmas, búbánatos verssel is. De egyelőre hoztam nektek egy rövidke prózát. Az utolsó két mondat kb. a lényeg... van mögöttes tartalma is, persze, ami bizonyos szinten visszavonatkozik az írójára (vagyis rám), de kinek mi.

Én megmondtam

     Fenn ücsörgök az ólak tetején. Mindig is itt elmélkedtem. Innen belátni az egész udvart. Jót tesz annak, aki gondolkodni szeretne. Emlékszem az utolsó napokra, tavalyról. Ugyan így, ugyan itt ültem, és az élet értelmén törtem a fejem. Persze semmire nem jutottam. Csak elvárt célokra, csak elvárt értékekre találtam. Így tehát előfordulhat, hogy nincs is értelme? Bizonyos. Idefenn igazából csak a szél súgta a fülembe olykor-olykor reggeli, hazug dallamát. Aztán alázuhantam, a föld felé, és segíthettem a családnak. Most is ugyan úgy zajlik minden, ahogy tavaly. Megnyugtatok mindenkit, ezután is így fog. Nélkülem.

   Nagymama a gamóval belecsimpaszkodik egy-egy meggyfába, hogy megfoszthassa termésétől. Milyen meglepő. Tavaly is, és azelőtt is ő szedte le a meggyet. Ha, pedig ő is csak egy sötétbarna koporsóba kerül, majd más fogja leszedni a meggyet. Talán több lesz a kínlódás vele, de valaki le fogja szedni. Ez az élet rendje: majd más leszedi a meggyet.

    Apa öltözködik. Még mindig azt az elegáns öltönyét veszi fel, a háromgombos zakóval, amit tavaly is, ha valami fontos találkára megy. Egyébként is szereti azt az öltönyt. Ha már itt tartunk, ő a család esze. Meg az „eltartója”. Vagy, ahogy mondják, ő viseli a nadrágot a családban. Szerinte. Pedig igazából anya vezeti a farkánál fogva.

    Ő, pedig éppen most ébredezik. Megy a fürdőszobába, mert dolgozni megy és „így nem mehet utcára”. Tavaly is ezt mondta. És még meddig ezt fogja! Jó családból származik egyébként. Jó családok leszármazottja a kisfiuk is. Minden más embernek van a családjában valami igazi rossz ember: nyilas, ávós, zsidó, cigány, román, vagy ilyesmi. Csak a mi családunk múltja tiszta!? Ugyan már.

    Mint említettem, apa viseli a nadrágot a családban. Anya eladónő egy ruházati boltban, így ő mondja meg, melyik nadrágot vegye fel.

    Húgi. Ő is csak játszik, mint tavaly. Néha megkérdezi, hogy mikor megyek haza, mert hiányzok neki, de sosem kap választ rá. A szoba közepén szét vannak pakolva a babái, meg a plüssök. Mint minden nap. Anya folyton könyörög neki, hogyha abbahagyja a játékot, pakoljon össze maga után, de erre sosem kerül sor. Ahogy én sem pakolok már össze a szobámban.

    Egy év eltelt, és látjátok? Az élet megy tovább, a maga kerékvágásában. Mert az, sajnos soha sem áll meg.

Csak egy utolsó szál

Este alig aludtam (4-6ig, csak). Pörgött az agyam, meg nem is voltam álmos. Aztán még valamikor 10 óra körül (amikor lefeküdtem), törtem a fejem, hogy milyen jó kis novellákat lehetne még alkotni. Bele is fogtam egybe. Elnézést a stílusáért, de úgy gondolom, hogy igényli.

Más: azt hiszem, szerelmes vagyok. De még nem kiabálunk el semmit! :$

Csak egy utolsó szál

1.

Harapni lehet a füstöt. Szórakozóhely, szombat este. A zene üvölt, kiszakad a dobhártyám. A legtöbben már alig állnak a lábukon. Lassacskán én is. Így is kell ezt. Azt mondjuk, megünnepeljük a mindigmást! Minden hétvégén mást ünneplünk. Egyszer vagyunk fiatalok! – Aztán meg szívjuk a sok hülyeséget érett korunkban, természetesen.

Belemarkolok a zsebembe. Egy doboz olcsó csempészcigi. Megint egy szál. Zörög a gyufásdoboz. Meggyújtani készülök. Nekem jönnek. A gyufa, a cigis doboz kiesik a kezemből. Bele a hányásba! Ráadásul ki is szóródik. Nagyon szuper. Az asztalon a sörösüvegem. A srác megfogja a lábamat. – Anyádat – üvöltöm, majd a hév megragadja az üveget a pultról, a következő pillanatban, pedig forró vér öntözi a cipőmet. – A kurva életbe!

Mintha mi se történt volna, elillanok. Egyik lábam itt, a másik meg véres… Végigtapogatom magam. Sehol egy szál. A szivarom is elfogyott. Inni meg nem akarok többet, nekem cigi kell! Szemben trógerek. Biztos bulizni mennek. Megunták a másik kocsmát. Eléjük ugrok, és követelően rájuk szegezem a szemeimet. – Ne haragudj tesó’, van egy szálad? Néz. Mint aki hülye. Talán azon gondolkozik, hogy ismer-e. Szerintem soha nem látott. – Figyelj csak, jövő héten jössz errefelé? Megadom! Eskü! – Csak rászánja magát.

- Tessék. – ezzel odanyújtja a dobozát. Kihúzok egy szálat. Elégedetten bólintok. „Úgy se látlak soha többé…” gondoltam.

            Séta haza. Szilvafák sorakoznak a járda mellett, és lassan, ritmusra himbálózik, olykor-olykor erősen megrezdülve a lombjuk. Hideg van. Kifejezetten hideg. Egy átkozott póló van csak rajtam. Megint alulöltöztem. A szédelgő fejemben anyám hangja visszhangzik: „Fázni fogsz!”. Én meg csak röhögtem rajta. Hihetetlen, hogy megint igaza volt! Viszont nem vallhatom be neki, hogy fáztam. Aztán megint azzal jönne hetekig, hogy „múltkor is megmondtam”. 

Folyt. köv. :))

Ötlet, rendelés, mindennapok, stb...

Ismét bárminemű irodalmi alkotás nélkül jelentkezem. Egyre jobban elszontyolodva. :/
Nem hiszem, hogy említettem, de nemrégiben a Gólyakalifát olvastam Babitstól. Gyorsan sikerült is elolvasni, érdekesnek találom. Mindenkinek bátran ajánlom! ;)
Más: Hihetetlen, de kipattant egy ötlet - talán ennek is köszönhetően - a buksimból. Nem sokat árulok el róla, maradjon csak titok :p Szerintem alapvetően elég lesz annyi, hogy "Valóságba mosódott álom" címmel készítem a vázlatot, aztán majd hátha kipattan valami őrületes nagy cím, amivel bestseller lehet :DD A cím után egyébként szerintem nem lesz nehéz kitalálni, hogy valamilyen szinten kapcsolatba hozható a Gólyakalifával, bár igazából nem olyan szinten, mint arra a címből következtetni lehet - azt hiszem -.
Másrészt van néhány vers-csonk, régebbről, amit beszeretnék fejezni. Majd meglátjuk mi sül ki belőle.
A nap boldog eseménye: megjöttek a könyvek! Hogy milyen könyvek? :) Rendeltem minap 14 darabot, névszerint őket:

A házhoz szállítás ingyenes volt :))) Úgyhogy egy ideig elleszek, a kötelezők mellett :DD
Egyébként, azt hiszem, haldoklik a winchesterem. Ciripel, ráadásul most az utolsó bekapcsolásnál szinte másodpercenként, úgyhogy fel is adtam. Holnap beviszem a pc-be, rendezek velük valami "üzletet". Még elképzelésem szerint azzal is összefüggésbe hozható ez a probléma, hogy sűrűn "belaggol" a gépem, meg időnként másfél, időnként 5 giga helyem van a c-n...
Rengeteg teendőm van, angol, matek, olvasás, írás... meg még csináltunk programokat is. Remélem már nem fogok unatkozni. Holnap Szabadtéri, Szegeden; Madách Ember tragédiája. Kíváncsi vagyok rá, milyen színpadon. Könyvben tetszett.

Nem kell Napfény

 Szolgáltam nektek egy verssel. Este pattant ki az agyamból az alapötlet :)) Kritikát elfogadok!

Nem kell Napfény

Nem kellesz már
- gondoltam -,
ahogy lelkem, benned,
álom-foszlányokban
oszlik egésszé
a Napfény pusztító,
vad fénye alatt.

Leomlik a márvány;
a lélek-terem,
ahogy mart szemeim
vérzik tova
árnyék-vetült képed.
Nem - gondoltam -,
Nem kell többé Napfény:

Nem kellesz már,
talán örökre elmúlt
a tündérmese,
mert te-Én,
a lángoló képekben,
nem érzed tovább
a Napfény ízét.

Zenék 1

Szép napot! :)

Lassan végzek a melóval (persze aztán jön másik, így nem sok időm van...), de volt valamennyi időm összeválogatni pár előadót és pár számot nektek :)) Remélem párat azért meghallgattok, legalább a lightosak közül :))

 

Ő John Allred (ha nem tévedek). Egész jó kis számai vannak, az idei albumáról nagyon szimpi a Here, Lost és a Waiting c. száma is. 

Yiruma - I... Szerintem nagyon jó. Még a Farewell is. Meg mind :D

 

Lighthouse Family - Wish és Run. Mindkettő illik rám :(

Tupelo Honey - Moment. Kicsit zúzósabb a Hollow és a Falling. :)

Shadows, Like a Machine

 

Thriving Ivory - Where we belong, On your side, Love Alone

Aztán majdmég jövök párral :)

Köszöntő!

Rég nem jelentkeztem. Túl vagyok az előrehozott tantárgyak szóbelijén is már. Sajnos föciből lerontottam 67%-ra, de túlságosan nem izgat, hiszen csak afféle kényszertantárgy volt. Az vigasztal, hogy az angolom 89-re sikerült. :)
Egyébként már nagyon vártam a szünetet. Annyi mindent szeretnék csinálni, de azt hiszem, hogy a fele sem fog sikerülni. :( Talán a zongorázás is csak gyerekkori álom marad, talán örökre (zongoráztam egy évet, de abbahagytam, és most szívesen újrakezdeném...:/ ). Tavasszal azt hittem, hogy sínen vagyok az életemmel. Aztán így most nyár elején rá kellett döbbennem, hogy nem úgy, ahogy hittem - inkább, mint nagyszerű, kedvenc magyar költőnk. (Elnézést a morbidságért).
Van pár könyv, amit el kell a nyáron olvasnom. Most még mindig a Gólyakalifát gyűröm. Nekem kifejezetten tetszik, bár még csak feléig jutottam el. Mindenkinek tudom ajánlani, aki eddig még nem olvasta!
Zenegyűjtő akcióba kezdtem, szóval mindenféle rock stílusból fogok szerintem linkelgetni a napokban. :))

Remélem hamarosan tudok szolgálni valamiféle irodalmi alkotással. :)

Szívmintás mécses

 Szívmintás mécses

            Csicseregnek a madarak. Kinn, az ablakon túl, azon a vén diófán.  Megvéd a naptól, hűti a szobám nyaranta, és megannyi rosszat takar el előlem. Úgy megszerettem. Lehet, hogy nem csak én. Annyira sokan mennek el nap, mint nap mellette. Talán már ők is megszokták, hogy azt bizony ki kell kerülni.

Idebenn csak a mécses lángja ropog, békésen pislákolva. A barátomtól kaptam. Ő csinálta, saját kezével. Ha sötét van, és meggyújtom, a falakon apró, pici szívecskék izzanak, mint most. Ha, pedig elalvás előtt, vagy ébredés után becsukom a szemem, őt látom. Azt, ahogyan odaadja nekem. Életem egyik legszebb ajándéka volt, és legszebb pillanata.

Az arca az íróasztalomon van, mindig, kis aranyszínű keretben. Ha iskolából hazaérek, és ránézek, úgy érzem, átölel a selymes karjával, és magához szorít, szorosan. Amióta megismertem, képes vagyok visszautazni a múltba, minden vele töltött pillanatomban ismét ott lenni, és átélni az édes perceket.

Eloltom a mécsest. El kellene indulnom! Azt veszem fel, amit legjobban szeret rajtam. Tudom, hogy örülni fog neki. Ma is biztos, hogy sokszor látjuk egymást. Mindenhol találkozunk. Beballagok a konyhába, hogy eltegyem a szendvicseimet. Anya is ott van, és ad egy jó-reggelt puszit. Elpirulok.

- Tettél neki is egyet? – kérdezem. Könnyedző szemekkel mond igent, majd útnak ereszt. Látom, ahogy lágyan rázza a fejét, s könnyeit törli. Gyengéden koppan a cipőm az előszobában, majd halkan mozdul a kilincs, én pedig elindulok az iskolába. Töröm a fejem. Biztos megörül majd nekem, mint mindig. Az iskolára nem is gondolok. Mindent szorgosan megcsináltam, nincs miért aggódnom.

Topogok a macskaköveken. Itt is sétáltunk már, esőben, és rám adta a kabátját. A túloldalon csókolt meg először. Kereszteződéshez érek. Befordulok. Az utcán gyermekzsivaj és anyai parancsok.

- Ne szaladj át az úttesten! Maradj mellettem! Tanulj a másik kárából! – hangzik. Nem törődök vele. Csak sétálok, halkan dúdolva a közös dalunkat, és már remegve várom, mikor látom meg végre.

És ott van! A következő sarkon, a ház falának guggolva. A reggeli napsütésben fényesen ragyog, csak nekem! Mindenki másnak csak egy árny, amin átlépnek, elmehetnek mellette, nekem, pedig a mindenem. Felpattan, megfogja a kezem és lágyan megcsókol. Mint mindig. Rajongok érte.

- Hiányoztál! – mondom. Csak lazán biccent.

- Te még jobban. – válaszolja. Magamhoz szorítom. – Gyere velem.

- Hova? Nem fogunk elkésni? – aggódok. Már nem sok van a csöngetésig. Csupán pár perc. Nem törődtünk ezzel. Kézen ragad, és maga után von. Felveszem vele a tempót. Átkelünk a piroson. A madarak már nem csicseregnek. Dörög az ég, a szél feltámad, ide-oda lebegteti a fák lombját. A gomolyfelhők eltakarják a napot.

„Feltámadunk”. Olvasom. A temetőbe jöttünk. Egyenesen a ravatalozóba. Sötét van, és csak halványan látok, miután hozzászokik a szemem. Egy aranydíszítésű fakoporsó, kinyitott fedéllel, benne pedig Ő. Ráomlok, zokogva. Körülöttem páran. Meggyújtom a szívecskés mécsest, hogy lássak valamit. Senki nincs mellettem.

Május 24. (adj címet, pls. :D)

Cím?

Repülök.
Mint a kő, felfelé,
és mégis zuhanok.
Nincs, ami repítsen,
sosem lesz enyém
a fényes csillagod.

Hullok.
Mint egy csepp eső,
a földre, s váratlanul
egy szál leveled
csap arcon,
eloldalgok.

Maradok.
Aki voltam, s aki leszek,
mert nem tudom mi a jó,
mitől süllyed a hajó,
s mitől ívelnék én is
felfelé.

Májusi verscsokor

19 éves lettem, túl vagyok az írásbeliken. Angol tuti ötös, föci talán erős négyes. Abból még lehet ötös szóbelin :)
Nagyon le vagyok lombozva. Tegnap sem volt már kedvem semmihez, suli után fogászaton voltam, de tanulni nem bírtam. Elvesztettem valakit, aki nagyon szimpatikus volt számomra. Holnapután műtenek is, remélem jól fog sikerülni és hamar felépülök.
Készültem egy csokor verssel, így hosszú idő után.

Halál előtti pillanatok

A szoba.

Gyász öleli körül,

Szivárvány a fala,

pedig semmi sem gördül.

Egy zongora.
Áll némán és figyel;
hamis az élet dala,
mégis játszani kell.

Kiszáradt kert,
elhamvadt virágok;
helyettem is létrejönnek
új, friss világok.

Egy ágy.
Megszáll a semmi,
Eltipor a vágy,
nem tudok felelni:

Porba hull a szellem,
Megtörik a lét.
Én így halok meg,
Mielőtt végleg meghalnék.

A következőnek nincs még címe:

Suttog a szél és már jeled sincsen,

Szép-üde képed tova-tova libben,

Messzire, távol, rothadt világba',

Csillagos égnek sok csillagába'.

Csillagok fénye egyre erősebb,

Félve-titokban nézem csak őket,

Tudván azt: én senkiért sem élek,

így nem kérek és sosem remélek.

És itt a mai alkotásom:

Hinnékegy

Hinnék én Bármiben,
de már minden elbukott,
halovány köd fedi
a becsukott ablakot:
hamisnak csengő dalok,
tünedező régi mesék,
összedőlnek templomok,
megtörnek a regék.

Ezerszer megváltott,
bűnös fegyenc a nép,
sötét és megtiport,
mint minden új emlék.
Megérné?

Mennynek, s Földnek
egyszülött Teremtőjében
hinni, vakul, s Ölnek
közébe zuhanni térden
Nem fogok:

Hisz hány Jézus, hogyan
vonult önként Golgotába?

Előre hozott érettségi előtti rettegés

Zajlanak az események. Izgatottan készülök az angol-föci érettségire. Három, vagy több hét kihagyás után megeresztettem két "bulis" napot is. "Nagyon jó volt." Na mindegy. Ha még nagyon szeretném szaporítani a szót, érettségi szünetem is van, de "szorgalmasan" tanulgatok alatta.
Az elmúlt egy-két hét alatt, amíg nem írtam, két különböző bloggertől (Beatrix Bloodrayne és Barbee) kaptam meg ugyanazon "díjat". Ennek a "net-hagyománynak" nem szeretnék véget vetni, szó:

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a logót a blogodra!

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Ezúton is szeretném nekik megköszönni.
Hét dolog rólam:
1. Szeretem a lányokat (:
2. Szeretem a könyveket, bár sztem ez egyértelmű
3. Szeretem az autósportot és az autókat.
4. Szinte minden stílusú zenét szeretek, bár most az alter-rockra, gótikus metálra meg ilyesfélékre vagyok rászokva.
5. Nagyember szeretnék lenni :D
6. Nem szeretek angolul/németül beszélni.
7. Pesszimizmus, kételkedés nagyon jellemző rám :D

Sajnos nem tudok sok mindenkinek továbbadni ilyen "címkét":
1. Artair McKnight
2. Beatrix Bloodrayne
3. Barbee

Végül egy fajin zene:

Öregem

Úgy döntöttem, nem várok tovább, és bemásolom a novellát. Bármi hibát találtok benne, kérlek jelezzétek. (Főleg igeidők lehetnek rosszul írva) Köszi! 

I.

- Azok a szánalmas dögök. Azt hiszik, megoldhatnak ezzel mindent? Pokolba velük. Po-kol-ba! Elvették ezt is. Hogy fogjuk etetni a két taknyost? – dühöng anyu. Apa csak méltatlanul néz, vállat von.

- Törődj a mosatlannal! - Felbontja a sört. Kortyolgat belőle.

- Marja ki a pofád a sör! Azokban a rohadt boltokban sincs se liszt, se kenyér. Csak műsör, meg használhatatlan termékek. - nyikorog az ajtó. Hugi szalad be olyan esetlenül, mint egy háromlábú kutya. Veszekednek. Hozzám bújik, sír.

- Félsz?

- Mitől félnék? - válaszoltam. Még erősebben belém karolt. Már javában dúlt az éjszaka. A maszatos ablakokon talán kihallatszik a vita. Nem érdekel. Őket sem. Aztán elhalkulnak, mi pedig álomba szenderülünk.

II.

Szedelőzködik. Magára kapja a kabátját, azt a feketét. Az előszobában kopog a lábával, felvette legénykori bakancsát. Fekete, mint a kabát. Talán egy utolsó búcsúzásra vár. Vagy inkább vágyik? Semmi nem történik. Halkan, lassan szuszog. Megmarkolja a cigisdobozát és egy fogalattnyi nesz nélkül becsapja maga után az ajtót. Kulcsra zárja. ”Addig nem jöttök ki, amíg én vissza nem jöttem!” A léptek, pedig távolodnak, és egyre csak halkulnak.

            A húgom sírásra biggyeszti a száját. Anya arcán csak a semmi látszik. Érzéstelen egy anya. Annyi pofon után, nem is csodálom. Csak ülünk a kanapén, az áporodott, dohány szagú nappaliban. Éhes vagyok. Tegnap ettem utoljára. Ebéd volt, méghozzá tojásleves, és dögpörkölt, kevés zsírral. Imádom a zsíros pörköltet, de sajnos drága. Nagyon el vagyok keseredve. Talán anyám is látja rajtam.

- Ha az Öreg hazajön, biztos hoz valami ennivalót! – nyugtatgatott. Dolgozni ment. Olyan sanesz féleség. Amit rábíznak, azt csinálja. Anyámnak nem jutott munkahely, azt mondja, háztartásbeli. Velünk foglalkozik, és sajnál minket. Magát is. Akkor sem élnénk jobb körülmények között, ha ő is dolgozna. Csak nekem kéne folyton figyelni hugira, hogy semmi butaságot ne csináljon. Így nyári szünetben tényleg nagyon rossz lenne. Bár nincsen sok barátom. A legtöbben meghaltak. Ami itt folyik…

            Nagyon szeretnék valamit csinálni. Sajnos apa nem szereti, ha kinn vagyok az udvaron. Azt mondja, még a végén lelőnének engem, azt meg nem szeretné. Az utcákat fegyveresek járják. Rémisztő. Anya azt mondja, erre azért van szükség, hogy ne raboljanak ki minket. Kétségtelen. Csak én ki szeretnék menni a szabad levegőre. Apa viszont bezárt minket. Meg kell várni, amíg hazajön a munkából. Csak akkor. Vagy még akkor sem.

            - A konyha! Kimegyek, hátha van valami teendő. – mondom. Felállok. Anyám csak bambán néz. Lehet, hogy ő a legelkeseredettebb közülünk. A szülei valahol a főváros közelében élnek. Szeretem őket. Anya azt mondta, hogy azért nem megyünk meglátogatni őket, mert ellátták a bajukat akkor, amikor kirobbantak a rablás és tüntetés-sorozatok. Nem igazán értem az összefüggéseket. Ha nincs problémájuk, akkor igazából nekik kéne jönniük. A szüleim azt állítják ugyanis, hogy nekünk sok bajunk van.

            A konyhában semmi nincs. Mosatlan tányérok erről a hétről. Anya utánam jön. Nem enged mosogatni. Megszid. „Hülye vagy fiam? Drága a víz!” Így leteszek a mosogatásról. Inkább olvasok. Anyáék iskolai könyveit bújom. A szöveggyűjteményeket. Szeretem az irodalmat, anyáék okosnak is tartanak a koromhoz képest. Szokták is mondani, hogy „Ha nekünk ilyen éles eszünk lett volna.”

Telik az idő. Gyorsan. A betűk azért is jók, mert felgyorsítják az időt. Nagy ricsaj, az ajtónál. Valaki a zárral bíbelődik. Anya kezébe fogja a lapátot. Kulcs fordul, ajtó nyílik. Apa jött. Kezében egy kis zacskó rizzsel, anya pedig könnyes szemmel nézi a férjét.

III.

            Le-, és felvándorolt a Nap.  Sugarai némán, fénysebességgel visítanak be az ablakon. Felkelek az ágyamból. Felveszem a tegnapi ruháimat, kimegyek a konyhába. Apa épp a bakancsát veszi. Megtorpanok az ajtóban. Meglát. Rám mosolyog, majd éppen úgy, ahogy tegnap, elmegy. A léptek, pedig ismét távolodnak, és egyre csak halkulnak.

            Anya főzött egy kevés rizst. Tegnap is ettünk. Nagyon finom volt. Most meg asztalhoz ülünk, anya, én, meg hugi. Talán még el is fog fogyni.

- Majd elmész vásárolni a ma folyamán, venni kell ezt-azt. – mondja anya. ÉN?! Ez az idei év legjobb napja kis túlzással, de biztos, hogy a nyár folyamán, ennél csodásabb dolog még nem történt velem. Már azt sem tudom, mikor jártam a kerítésen kívül. Izgatott lettem, és boldog. Majd kiugrok a bőrömből! De nem mutathatom ki.

            Amíg nem küld el anya, olvasok. Behordok száz meg száz könyvet, és lapozgatok bennük. Mindenbe beleolvasok. Szavak, betűk tömkelege. Félek a betűktől. Ha beleszállnak a szemembe, eltelik az idő és lehet, hogy mire feleszmélek, holnap lesz?! Ezért csak lapozgatok. Megbotlik a szemem egy mondaton: „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”. Tetszik. Megmutatom anyának. Pofon vág. Elsomfordálnék vissza, a könyvek birodalmába, de megfogja a karom, visszaránt. Megfordulok. Kezembe nyom egy pénztárcát, és egy listát.

- Eredj! Szaporán! – mondja. Nem kell kétszer mondani. Szívem mélyén vigyorgok, az iménti fájdalmas pofon ellenére is. Anyának nem mutatom meg, mit is érzek. Megint kapnék egy pofont, hogy „Mért örülsz te annyira egy pofonnak?”. Felrántom a roskatag cipőmet, és rohanok is az utcára.

           

Busszal, vagy gyalog? Ingyenes helyi járatok voltak legutóbb, most sem lehet ez másként. Szaladni kezdek. Egészen a buszmegállóig. Peckes emberek állnak, sétálnak kettesével az utakon. Félelmetes. Elsuhanok mellettük. „Hé, te, hova?” – ordítja, de nem figyelek rájuk. Aztán már ők sem rám. Már messze járok. Közeledek a megállóhoz. Néhány öreg néni, és néhány kétes alak vár a buszra. Oda megyek a nénikhez. Gyorsan befogadnak. Egy szakállas, tejcsoki bőrű férfi néz rám. Megvető pillantása beleég a szemembe. Eszembe jut, amit olvastam. Ez jár a fejemben. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”. Jön a busz. Szép kék volt.

- Szeretem a kék színt. – mondom. A sofőr rám néz, elmosolyodik, de abban a pillanatban visszarántja arcát, és néz, keresztül a szélvédőn szétcsattant bogarakon.

Ülni. Le kell ülnöm! A busz nesztelenül megindul. Nincs már hely. Állnom kell. Az ajtóknál ugyanolyan fegyveres férfiak, mint akik az utcán. A körülvevő emberek néznek, ki így, ki úgy, ki csak oda-oda pillantgat, ki pedig átszúrja tekintetét a fejemen. Közeledünk. Félek ezek között. Nem tekinthetnek embernek? Mi vagyok én a szemükben? Még csak a nevem se tudják. Némelyik a nevét is alig tudja leírni, jól tudom, de ő az okos. Hátulról nagy csattanás. Aztán üvöltöznek. „Tolvaj, tolvaj!”. A busz megáll, az ajtó kinyílik, sikongatás, aki csak teheti, az ajtó felé törekszik. „Majd megyünk a következővel!”. Nem tudom, mi történik. Mindenki csak rohan, megtiporva a másikat, én pedig ott állok, nem segít senki. Mi történik? Fegyverzaj. Jól ismerem már. A busz padlóján, pedig végigcsurog a vörös vér. Bemocskolja a viseltes cipőmet. Elképedek. A lemenekült utasok csak néznek rám, aki a busz közepén, szemben az ajtóval, immár véres cipővel megtántorodottan áll. „Na, ennek jól ellátták a baját!”, „Helyes!”. Elkezdek sírni. Tudom mi történt. Ugyanúgy ellátták a baját ennek az ellenszenvesnek, mint a nagyiéknak. Soha nem látom többé őket. Ismét eszembe jut az a mondat. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”

Rövid némaság után, hátrafordulnak a fegyveres férfiak. Talán jobban meglepődtek, mint én, de nem szólnak. „Takarodj!”, és ezzel vége a vigasztalásnak.

IV.

Ricsaj. Az ablakon keresztül jön, és suhan egyenest a fülembe. Nyugodtabb vagyok, de a látottak, és az igazság még mindig felzaklat. Apa nincs itthon, hugi alszik. Anya, pedig miután meglátta, hogy érkeztem haza, sírva fakadt. Azóta sír, kinn a konyhában. Halkan. Nem is a szipogása hallatszik, inkább a könnycseppek csattanása a padlón. De mit tudnék ÉN tenni? Gyerek vagyok még, felnőtt élményekkel, s mégis porcelánbabaként élek.

Éhes vagyok. Megint, mint mindig. A betűk már nem csillapítják azt a tudatot, hogy reggel ettem egy falatot, meg tegnap vacsorára egy kisebb tányérnyi rizst és azóta semmit. A betűk már nem pörgetik úgy az időt, ahogy ezelőtt. Bárcsak jönne Apa! Ő az, aki mindent meg fog oldani. Kimentem anyához. Ő még mindig pityergett. Megöleltem hátulról. Megcirógatta a fejem.

- Éhes vagyok! – mondtam. Anya kétségbe esve nézett vissza rám. Most nem azokat akarta „ott fenn” szidni. Már nagyon rosszul nézett ki, de elmosolyodott.

- Gyere csak! Van valami, amit neked tartalékoltam. – A szívem hevesebben dobogott. Nekem? Miként érdemelhetem én ezt ki? Eláll a szavam. Csak hebegek-habogok.

- Inkább tartsátok meg… nektek, a családnak. – mondtam. Anya nevetett. Megragadta a kedvenc bögrém. Sötétzöld, piros szívecske mintázattal. Azt mondták, hogy gyerekkoromban mindig abból ittam, és mikor kérdezték, miért csak ebből iszok, azt válaszoltam: „ebből finomabb!”

Átmegyünk a kamrába. Tejes dobozt vesz elő a hűtőből. Letekeri a tetejét, és azon nyomban szétárad a tejszag a szobában. Régen nem éreztem volna meg, most viszont, mint üde virágok szimata tavasszal a zöld mezőn, lágy szél ölében.

- És ez még mind semmi! – mondja olyan hangsúllyal, hogy testestől-lelkestől beleremegek. A polchoz nyúl, s az üres konzervek mögül kakaóport vesz elő, és nem sajnálva azt a megmaradt kicsit beleborítja a bögrémbe. A kakaóillat! Te jó isten! Beszipogom az orrommal. Érzem, ahogy szétárad a testemben, s vérkörömből mohón falják magukba az illatot a kiéhezett sejtjeim. Kortyolgatok belőle.

- Ebből tényleg finomabb! – mondtam huncut mosollyal az arcomon. Anya csak helyeselt, s mosolygott, talán a régi idők emlékére.

           

            A nappaliban ülök. Olvasok anyával, de nem megy. Már ráuntam. Enni akarok. Mindegy mit. Csak azt szeretném, ha a gyomrom elégedett morgással köszönné meg nekem azt, hogy elemeire szaggathatja a táplálékot. Majd apa! Ha megjön, biztos hoz valami alamizsnát nekünk. Mindig hoz, hogy legyen mit ennünk. Mindig egyre-egyre kevesebbet, de hoz.

            Hangosabb léptek, erősebb kopogás. Csapódik a bejárati kapu. Ki lehet az? Most jöttek elvenni tőlünk azt, ami nekünk sincs? Csendőrt! Csendőrt! Anya az ajtóhoz rohan. Kezébe markolja a vaslapátot. Zárzörej, csattanás, nyílik az ajtó. Apa lép be. Hálisten?! Anya fellélegzik. Megnyugszik.

            Apa mögött két ugyanolyan férfi jelenik meg, akik a buszon is lelőtték a „tolvajt”.

- Csendőrök?! – kérdi félig kijelentve anya. Meglepődik. Meghátrál. Arcán ismét az a közömbös arc, az a nemtörődömség, mintha már tudomásul vette volna, mi is lesz itt.

- Ő lenne az! Rendszerellenes. A gyerekekkel együtt! – szól apa. Anyám megragadja a vaslapátot, s oly lendülettel, amit Toldi is megirigyelhetne, le akar súlytani arra a férfira, ki árulónak állítja be őt, holott ő számít annak. Saját családját árulja el. Fegyver dörren, anya hátrál. Vér ömlik ki mellkasából, falnak fekszik, s utolsó pillantását rám szegezve mosolyodik el, s próbálja mondani „szeretlek”.

- A jutalmát majd megkapja. – szól a csendőr, s bilincsbe verve vezet ki engem, és húgomat. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.” Utoljára arra nézek, akit valaha Apának szólítottam, s felnéztem rá. Még az én gyerek fejemmel is megszánom, és megrökönyödve dadogok. Szavamból csak ennyit értek:

- Ez… Öregem.