Úgy döntöttem, nem várok tovább, és bemásolom a novellát. Bármi hibát találtok benne, kérlek jelezzétek. (Főleg igeidők lehetnek rosszul írva) Köszi!
I.
- Azok a szánalmas dögök. Azt hiszik, megoldhatnak ezzel mindent? Pokolba velük. Po-kol-ba! Elvették ezt is. Hogy fogjuk etetni a két taknyost? – dühöng anyu. Apa csak méltatlanul néz, vállat von.
- Törődj a mosatlannal! - Felbontja a sört. Kortyolgat belőle.
- Marja ki a pofád a sör! Azokban a rohadt boltokban sincs se liszt, se kenyér. Csak műsör, meg használhatatlan termékek. - nyikorog az ajtó. Hugi szalad be olyan esetlenül, mint egy háromlábú kutya. Veszekednek. Hozzám bújik, sír.
- Félsz?
- Mitől félnék? - válaszoltam. Még erősebben belém karolt. Már javában dúlt az éjszaka. A maszatos ablakokon talán kihallatszik a vita. Nem érdekel. Őket sem. Aztán elhalkulnak, mi pedig álomba szenderülünk.
II.
Szedelőzködik. Magára kapja a kabátját, azt a feketét. Az előszobában kopog a lábával, felvette legénykori bakancsát. Fekete, mint a kabát. Talán egy utolsó búcsúzásra vár. Vagy inkább vágyik? Semmi nem történik. Halkan, lassan szuszog. Megmarkolja a cigisdobozát és egy fogalattnyi nesz nélkül becsapja maga után az ajtót. Kulcsra zárja. ”Addig nem jöttök ki, amíg én vissza nem jöttem!” A léptek, pedig távolodnak, és egyre csak halkulnak.
A húgom sírásra biggyeszti a száját. Anya arcán csak a semmi látszik. Érzéstelen egy anya. Annyi pofon után, nem is csodálom. Csak ülünk a kanapén, az áporodott, dohány szagú nappaliban. Éhes vagyok. Tegnap ettem utoljára. Ebéd volt, méghozzá tojásleves, és dögpörkölt, kevés zsírral. Imádom a zsíros pörköltet, de sajnos drága. Nagyon el vagyok keseredve. Talán anyám is látja rajtam.
- Ha az Öreg hazajön, biztos hoz valami ennivalót! – nyugtatgatott. Dolgozni ment. Olyan sanesz féleség. Amit rábíznak, azt csinálja. Anyámnak nem jutott munkahely, azt mondja, háztartásbeli. Velünk foglalkozik, és sajnál minket. Magát is. Akkor sem élnénk jobb körülmények között, ha ő is dolgozna. Csak nekem kéne folyton figyelni hugira, hogy semmi butaságot ne csináljon. Így nyári szünetben tényleg nagyon rossz lenne. Bár nincsen sok barátom. A legtöbben meghaltak. Ami itt folyik…
Nagyon szeretnék valamit csinálni. Sajnos apa nem szereti, ha kinn vagyok az udvaron. Azt mondja, még a végén lelőnének engem, azt meg nem szeretné. Az utcákat fegyveresek járják. Rémisztő. Anya azt mondja, erre azért van szükség, hogy ne raboljanak ki minket. Kétségtelen. Csak én ki szeretnék menni a szabad levegőre. Apa viszont bezárt minket. Meg kell várni, amíg hazajön a munkából. Csak akkor. Vagy még akkor sem.
- A konyha! Kimegyek, hátha van valami teendő. – mondom. Felállok. Anyám csak bambán néz. Lehet, hogy ő a legelkeseredettebb közülünk. A szülei valahol a főváros közelében élnek. Szeretem őket. Anya azt mondta, hogy azért nem megyünk meglátogatni őket, mert ellátták a bajukat akkor, amikor kirobbantak a rablás és tüntetés-sorozatok. Nem igazán értem az összefüggéseket. Ha nincs problémájuk, akkor igazából nekik kéne jönniük. A szüleim azt állítják ugyanis, hogy nekünk sok bajunk van.
A konyhában semmi nincs. Mosatlan tányérok erről a hétről. Anya utánam jön. Nem enged mosogatni. Megszid. „Hülye vagy fiam? Drága a víz!” Így leteszek a mosogatásról. Inkább olvasok. Anyáék iskolai könyveit bújom. A szöveggyűjteményeket. Szeretem az irodalmat, anyáék okosnak is tartanak a koromhoz képest. Szokták is mondani, hogy „Ha nekünk ilyen éles eszünk lett volna.”
Telik az idő. Gyorsan. A betűk azért is jók, mert felgyorsítják az időt. Nagy ricsaj, az ajtónál. Valaki a zárral bíbelődik. Anya kezébe fogja a lapátot. Kulcs fordul, ajtó nyílik. Apa jött. Kezében egy kis zacskó rizzsel, anya pedig könnyes szemmel nézi a férjét.
III.
Le-, és felvándorolt a Nap. Sugarai némán, fénysebességgel visítanak be az ablakon. Felkelek az ágyamból. Felveszem a tegnapi ruháimat, kimegyek a konyhába. Apa épp a bakancsát veszi. Megtorpanok az ajtóban. Meglát. Rám mosolyog, majd éppen úgy, ahogy tegnap, elmegy. A léptek, pedig ismét távolodnak, és egyre csak halkulnak.
Anya főzött egy kevés rizst. Tegnap is ettünk. Nagyon finom volt. Most meg asztalhoz ülünk, anya, én, meg hugi. Talán még el is fog fogyni.
- Majd elmész vásárolni a ma folyamán, venni kell ezt-azt. – mondja anya. ÉN?! Ez az idei év legjobb napja kis túlzással, de biztos, hogy a nyár folyamán, ennél csodásabb dolog még nem történt velem. Már azt sem tudom, mikor jártam a kerítésen kívül. Izgatott lettem, és boldog. Majd kiugrok a bőrömből! De nem mutathatom ki.
Amíg nem küld el anya, olvasok. Behordok száz meg száz könyvet, és lapozgatok bennük. Mindenbe beleolvasok. Szavak, betűk tömkelege. Félek a betűktől. Ha beleszállnak a szemembe, eltelik az idő és lehet, hogy mire feleszmélek, holnap lesz?! Ezért csak lapozgatok. Megbotlik a szemem egy mondaton: „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”. Tetszik. Megmutatom anyának. Pofon vág. Elsomfordálnék vissza, a könyvek birodalmába, de megfogja a karom, visszaránt. Megfordulok. Kezembe nyom egy pénztárcát, és egy listát.
- Eredj! Szaporán! – mondja. Nem kell kétszer mondani. Szívem mélyén vigyorgok, az iménti fájdalmas pofon ellenére is. Anyának nem mutatom meg, mit is érzek. Megint kapnék egy pofont, hogy „Mért örülsz te annyira egy pofonnak?”. Felrántom a roskatag cipőmet, és rohanok is az utcára.
Busszal, vagy gyalog? Ingyenes helyi járatok voltak legutóbb, most sem lehet ez másként. Szaladni kezdek. Egészen a buszmegállóig. Peckes emberek állnak, sétálnak kettesével az utakon. Félelmetes. Elsuhanok mellettük. „Hé, te, hova?” – ordítja, de nem figyelek rájuk. Aztán már ők sem rám. Már messze járok. Közeledek a megállóhoz. Néhány öreg néni, és néhány kétes alak vár a buszra. Oda megyek a nénikhez. Gyorsan befogadnak. Egy szakállas, tejcsoki bőrű férfi néz rám. Megvető pillantása beleég a szemembe. Eszembe jut, amit olvastam. Ez jár a fejemben. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”. Jön a busz. Szép kék volt.
- Szeretem a kék színt. – mondom. A sofőr rám néz, elmosolyodik, de abban a pillanatban visszarántja arcát, és néz, keresztül a szélvédőn szétcsattant bogarakon.
Ülni. Le kell ülnöm! A busz nesztelenül megindul. Nincs már hely. Állnom kell. Az ajtóknál ugyanolyan fegyveres férfiak, mint akik az utcán. A körülvevő emberek néznek, ki így, ki úgy, ki csak oda-oda pillantgat, ki pedig átszúrja tekintetét a fejemen. Közeledünk. Félek ezek között. Nem tekinthetnek embernek? Mi vagyok én a szemükben? Még csak a nevem se tudják. Némelyik a nevét is alig tudja leírni, jól tudom, de ő az okos. Hátulról nagy csattanás. Aztán üvöltöznek. „Tolvaj, tolvaj!”. A busz megáll, az ajtó kinyílik, sikongatás, aki csak teheti, az ajtó felé törekszik. „Majd megyünk a következővel!”. Nem tudom, mi történik. Mindenki csak rohan, megtiporva a másikat, én pedig ott állok, nem segít senki. Mi történik? Fegyverzaj. Jól ismerem már. A busz padlóján, pedig végigcsurog a vörös vér. Bemocskolja a viseltes cipőmet. Elképedek. A lemenekült utasok csak néznek rám, aki a busz közepén, szemben az ajtóval, immár véres cipővel megtántorodottan áll. „Na, ennek jól ellátták a baját!”, „Helyes!”. Elkezdek sírni. Tudom mi történt. Ugyanúgy ellátták a baját ennek az ellenszenvesnek, mint a nagyiéknak. Soha nem látom többé őket. Ismét eszembe jut az a mondat. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”
Rövid némaság után, hátrafordulnak a fegyveres férfiak. Talán jobban meglepődtek, mint én, de nem szólnak. „Takarodj!”, és ezzel vége a vigasztalásnak.
IV.
Ricsaj. Az ablakon keresztül jön, és suhan egyenest a fülembe. Nyugodtabb vagyok, de a látottak, és az igazság még mindig felzaklat. Apa nincs itthon, hugi alszik. Anya, pedig miután meglátta, hogy érkeztem haza, sírva fakadt. Azóta sír, kinn a konyhában. Halkan. Nem is a szipogása hallatszik, inkább a könnycseppek csattanása a padlón. De mit tudnék ÉN tenni? Gyerek vagyok még, felnőtt élményekkel, s mégis porcelánbabaként élek.
Éhes vagyok. Megint, mint mindig. A betűk már nem csillapítják azt a tudatot, hogy reggel ettem egy falatot, meg tegnap vacsorára egy kisebb tányérnyi rizst és azóta semmit. A betűk már nem pörgetik úgy az időt, ahogy ezelőtt. Bárcsak jönne Apa! Ő az, aki mindent meg fog oldani. Kimentem anyához. Ő még mindig pityergett. Megöleltem hátulról. Megcirógatta a fejem.
- Éhes vagyok! – mondtam. Anya kétségbe esve nézett vissza rám. Most nem azokat akarta „ott fenn” szidni. Már nagyon rosszul nézett ki, de elmosolyodott.
- Gyere csak! Van valami, amit neked tartalékoltam. – A szívem hevesebben dobogott. Nekem? Miként érdemelhetem én ezt ki? Eláll a szavam. Csak hebegek-habogok.
- Inkább tartsátok meg… nektek, a családnak. – mondtam. Anya nevetett. Megragadta a kedvenc bögrém. Sötétzöld, piros szívecske mintázattal. Azt mondták, hogy gyerekkoromban mindig abból ittam, és mikor kérdezték, miért csak ebből iszok, azt válaszoltam: „ebből finomabb!”
Átmegyünk a kamrába. Tejes dobozt vesz elő a hűtőből. Letekeri a tetejét, és azon nyomban szétárad a tejszag a szobában. Régen nem éreztem volna meg, most viszont, mint üde virágok szimata tavasszal a zöld mezőn, lágy szél ölében.
- És ez még mind semmi! – mondja olyan hangsúllyal, hogy testestől-lelkestől beleremegek. A polchoz nyúl, s az üres konzervek mögül kakaóport vesz elő, és nem sajnálva azt a megmaradt kicsit beleborítja a bögrémbe. A kakaóillat! Te jó isten! Beszipogom az orrommal. Érzem, ahogy szétárad a testemben, s vérkörömből mohón falják magukba az illatot a kiéhezett sejtjeim. Kortyolgatok belőle.
- Ebből tényleg finomabb! – mondtam huncut mosollyal az arcomon. Anya csak helyeselt, s mosolygott, talán a régi idők emlékére.
A nappaliban ülök. Olvasok anyával, de nem megy. Már ráuntam. Enni akarok. Mindegy mit. Csak azt szeretném, ha a gyomrom elégedett morgással köszönné meg nekem azt, hogy elemeire szaggathatja a táplálékot. Majd apa! Ha megjön, biztos hoz valami alamizsnát nekünk. Mindig hoz, hogy legyen mit ennünk. Mindig egyre-egyre kevesebbet, de hoz.
Hangosabb léptek, erősebb kopogás. Csapódik a bejárati kapu. Ki lehet az? Most jöttek elvenni tőlünk azt, ami nekünk sincs? Csendőrt! Csendőrt! Anya az ajtóhoz rohan. Kezébe markolja a vaslapátot. Zárzörej, csattanás, nyílik az ajtó. Apa lép be. Hálisten?! Anya fellélegzik. Megnyugszik.
Apa mögött két ugyanolyan férfi jelenik meg, akik a buszon is lelőtték a „tolvajt”.
- Csendőrök?! – kérdi félig kijelentve anya. Meglepődik. Meghátrál. Arcán ismét az a közömbös arc, az a nemtörődömség, mintha már tudomásul vette volna, mi is lesz itt.
- Ő lenne az! Rendszerellenes. A gyerekekkel együtt! – szól apa. Anyám megragadja a vaslapátot, s oly lendülettel, amit Toldi is megirigyelhetne, le akar súlytani arra a férfira, ki árulónak állítja be őt, holott ő számít annak. Saját családját árulja el. Fegyver dörren, anya hátrál. Vér ömlik ki mellkasából, falnak fekszik, s utolsó pillantását rám szegezve mosolyodik el, s próbálja mondani „szeretlek”.
- A jutalmát majd megkapja. – szól a csendőr, s bilincsbe verve vezet ki engem, és húgomat. „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.” Utoljára arra nézek, akit valaha Apának szólítottam, s felnéztem rá. Még az én gyerek fejemmel is megszánom, és megrökönyödve dadogok. Szavamból csak ennyit értek:
- Ez… Öregem.
