Szívmintás mécses

 Szívmintás mécses

            Csicseregnek a madarak. Kinn, az ablakon túl, azon a vén diófán.  Megvéd a naptól, hűti a szobám nyaranta, és megannyi rosszat takar el előlem. Úgy megszerettem. Lehet, hogy nem csak én. Annyira sokan mennek el nap, mint nap mellette. Talán már ők is megszokták, hogy azt bizony ki kell kerülni.

Idebenn csak a mécses lángja ropog, békésen pislákolva. A barátomtól kaptam. Ő csinálta, saját kezével. Ha sötét van, és meggyújtom, a falakon apró, pici szívecskék izzanak, mint most. Ha, pedig elalvás előtt, vagy ébredés után becsukom a szemem, őt látom. Azt, ahogyan odaadja nekem. Életem egyik legszebb ajándéka volt, és legszebb pillanata.

Az arca az íróasztalomon van, mindig, kis aranyszínű keretben. Ha iskolából hazaérek, és ránézek, úgy érzem, átölel a selymes karjával, és magához szorít, szorosan. Amióta megismertem, képes vagyok visszautazni a múltba, minden vele töltött pillanatomban ismét ott lenni, és átélni az édes perceket.

Eloltom a mécsest. El kellene indulnom! Azt veszem fel, amit legjobban szeret rajtam. Tudom, hogy örülni fog neki. Ma is biztos, hogy sokszor látjuk egymást. Mindenhol találkozunk. Beballagok a konyhába, hogy eltegyem a szendvicseimet. Anya is ott van, és ad egy jó-reggelt puszit. Elpirulok.

- Tettél neki is egyet? – kérdezem. Könnyedző szemekkel mond igent, majd útnak ereszt. Látom, ahogy lágyan rázza a fejét, s könnyeit törli. Gyengéden koppan a cipőm az előszobában, majd halkan mozdul a kilincs, én pedig elindulok az iskolába. Töröm a fejem. Biztos megörül majd nekem, mint mindig. Az iskolára nem is gondolok. Mindent szorgosan megcsináltam, nincs miért aggódnom.

Topogok a macskaköveken. Itt is sétáltunk már, esőben, és rám adta a kabátját. A túloldalon csókolt meg először. Kereszteződéshez érek. Befordulok. Az utcán gyermekzsivaj és anyai parancsok.

- Ne szaladj át az úttesten! Maradj mellettem! Tanulj a másik kárából! – hangzik. Nem törődök vele. Csak sétálok, halkan dúdolva a közös dalunkat, és már remegve várom, mikor látom meg végre.

És ott van! A következő sarkon, a ház falának guggolva. A reggeli napsütésben fényesen ragyog, csak nekem! Mindenki másnak csak egy árny, amin átlépnek, elmehetnek mellette, nekem, pedig a mindenem. Felpattan, megfogja a kezem és lágyan megcsókol. Mint mindig. Rajongok érte.

- Hiányoztál! – mondom. Csak lazán biccent.

- Te még jobban. – válaszolja. Magamhoz szorítom. – Gyere velem.

- Hova? Nem fogunk elkésni? – aggódok. Már nem sok van a csöngetésig. Csupán pár perc. Nem törődtünk ezzel. Kézen ragad, és maga után von. Felveszem vele a tempót. Átkelünk a piroson. A madarak már nem csicseregnek. Dörög az ég, a szél feltámad, ide-oda lebegteti a fák lombját. A gomolyfelhők eltakarják a napot.

„Feltámadunk”. Olvasom. A temetőbe jöttünk. Egyenesen a ravatalozóba. Sötét van, és csak halványan látok, miután hozzászokik a szemem. Egy aranydíszítésű fakoporsó, kinyitott fedéllel, benne pedig Ő. Ráomlok, zokogva. Körülöttem páran. Meggyújtom a szívecskés mécsest, hogy lássak valamit. Senki nincs mellettem.