Az elmúlt időszak kihozta belőlem a bennem éveken keresztül szunnyadó művészt. Ha lenne pénzem, és elég időm, talán még a 7-8 éve abbahagyott zongorázást is újrakezdeném. Mivel nincs, ezért kiélem magamat az irodalmi művészetben. Olvasok, verseket költök, novellákat írok és építek fel gondosan.
A következőkben első kis irományom első szakasza lesz olvasható. (: Jó szórakozást hozzá...
Szörnyen késve értem haza. A szomszédok biztos örülhetnek nekem, hiszen végig bukdácsoltam a lépcsőházban, mire felértem végre. Azért kellemes kis buli volt, azt meg kell hagyni. Szeretem az ilyeneket. Beülünk egy kocsmába, néhány korsó sör mellett elbeszélgetünk az aktuális témákról; meccsek, sorozatok, italok, nők, meg mint mindig… ismét emelték a benzin árát. Lassan drágább, mint az emberi élet. Az már lassan fabatkát sem ér. Aprópénz minden, ami emberi, és mégis: egyre kevesebb, amit adnak érte.
Beszédelegtem a koszos kócerájba, amit mások lakásnak neveznek; én korántsem. Kicsi – bár egy embernek épp elég-, zsúfolt, kényelmetlen, cserébe a főbérlő havonta kész vagyont számol fel. A csillár halvány fénye világítja be a szobát. Már ha ezt lehet világításnak nevezni. A három izzó szerepét mindössze egy tölti be. Így szokás spórolni errefelé. Megragadt a szemem a szüleimtől kapott ósdi televízión. Régi, de még mindig működik. A szomszédéké – amióta itt lakok, néhány éve lehet csak talán – már vagy háromszor beadta a kulcsot. Hiába, kapitalista termék. Ugyan az, mint a régi kommunista, és posztkommunista, cserébe viszont leveszi a tehert az ember derekáról: a nehéz pénztárca nem húzza le a nadrágját. Mindenesetre, az enyém működik. Ha már hazaértem – gondoltam – nem is ártana bekapcsolni. Biztos van valami érdekes az egyik csatornán, úgyhogy mielőtt levetkőztem és átadtam volna magamat az eukaliptuszos, mézes, gyógynövényes tusfürdő helyett az én kis natúr, olcsó szappanomnak, kerestem valami jó hírcsatornát és felcsavartam a hangerőt.
Végül nyugalomba helyeztem magamat. A fejemet a puha, otthonról hozott párnámra tettem, és hallgattam a csendet: visító mentők, rendőrautók, türelmetlenkedő autósok, Schumacherek és Rossik, aztán minden abbamaradt. Álomba szenderültem.
Hajnaltájt felriadtam. A szívem úgy vert, mintha valami profi, bevadult metálface dobszólót adna elő a kiéhezett emberállatoknak. Egy pillanatra azt hittem, nyakon öntöttek egy vödör vízzel, mert úgy szakadt rólam a víz, mint egy vízesésről sem. Aztán ránéztem a takarómra, és rájöttem, hogy rémálmok gyötörtek. Úgy összegyűrődött, mint egy hajdanán markos férfi az évtizedek alatt. Alig maradt erőm. Megrázó lehetett.
Kimentem a konyhába, ittam egy korty vizet. Néha felkelek így éjszakánként inni-enni, főleg ha kiszáradok. Bár nem túl egészséges… azt mondják. Kicsit szkeptikus vagyok. Nem hiszek már senkinek sem, az orvosoknak meg pláne. Csakúgy, mint a barátaim többsége. Bekortyolgattam a friss, szénsavmentes ásványvizet. Hasonlóan jól esett, mint egy-egy ébresztő pofon a lépcsőházban zokogó kidobott nőnek, mondván „Ez után sírsz? Egy ilyenért?”.
Miután szépen elrendezgettem a felgyűrt lepedőmet, állig húztam magamon a takarót. Mint gyerekkoromban. Akkoriban szerettem a paplan alá bújni – persze máshogy, mint manapság. A legtöbb gyerek fél a sötétben – én is féltem. Olyankor mindig a fejem búbjáig húztam a takarót. Bele sem gondoltam, hogy úgy járok, mint a belülről összetört mozgássérült, aki remeteként elkülönül a világtól – én az utcáról beszűrődő, egyedüllétemről megnyugtató fényektől zárkóztam el.
