Best of me

Gondoltam összeállítok egy válogatást az elmúlt 3 hónap számomra legtöbbet jelentő és legjobb verseiből. Számomra tetszenek a témák. A versek kidolgozottsága, minősége annyira nem, de úgy gondolom, három hónap alatt igen is szép termés és ahhoz képest, hogy némelyiket nem előzte meg baromi nagy tervező munka, egész szépre sikeredtek. Visszajött az életkedvem is. Ma tök sokat is ettem úgy az eddigiekhez képest, Árvácskát olvasok (tetszik! :]), talán az ihlet is visszaköltözött belém. Üdv itthon! :))
Az első versemet a napokban fejeztem be.

Álomvilág

Már nem égnek a lámpák,
csupán egy gyertya pislákol;
sárgára festi a szoba falát,
és egy alvó női arcot,
ami aztán nyitott szemmel
követelte a szerelmes csókot.

Egy röpke sétát tettünk,
ketten, messze a zöld parkban,
és minden egyes padra leültünk
egy hosszú, forró csókra,
majd kézen fogva csodáltuk
a holdkelte varázslatos képét.

Csatarobajnak tűnt a zaj,

lépcsőházban, hozzád menet,

és fülembe égett az édes hang,

mi nevette nevemet.

Aztán azért a szörnyű kosztért,

hosszasan, szépen megdicsértelek.

Halványul az idill-kép,

talán megremeg a pillám,

és ahogy kinyitom barna szemem,

és barátként mosolyogsz rám,

és csupán barátként ölelsz,

összedől bennem egy álomvilág.

A második sem régi vers. Hogy is lenne az? :)

Életre valótlan

Ma is, mint mindig
játékkal indul az élet;
Ám rettegek a múlttól,
és a jövőtől félek.

Ízek fagynak a nyelvemre,
tetszhalottként fekszem az ágyon,
fázok felkelni reggelente,
de a szemedre nem hányom.

Kedves emberek vesznek körül,
az idegenek szánva néznek;
"játssz az élettel és örülj",
de nincs szavam játszani.

Nekem gyönyör a heveny láz,
Mennyek mennye a pillanat,
hisz a meglényegült vakság
átkozódó fohásszal gyóntat.

Honkiverten az ágyban heverek,
szeretnék a mindenben henyélni,
és hiába az, hogy jól neveltek...
többé már nem tudok remélni.

 Igazából úgy gondolom, hogy nem kell kommentárokat fűznöm két versem közé, szóval:

Ha én fognám a kezed…

Ha bárki tudná, mi bántja lelkemet;

Az igaz szavakat miért kerüli a szeretet,

És miért fájhat így egy érzés,

Nem törné a fejét, mi nyomja egy költő szívét.

Félek, rettegek egy ártatlan márványtól,

Ocska pólóban reszketek az álomtól;

Görnyedve bámulom a fehér falat,

Nyugodt időkből minden megmaradt.

Álmélkodok: vajon történhetett volna másként?

Miatta könyörgök az Isteni csapásért!

Az izzó csókok emléke ajkamra égett,

Körülöttem sötétek a fények,

Elgondolkodok azon, mit remélek,

Zörgő hangomra kíváncsi-e emberi lélek?

Egyedül vagyok, elvesztettem a hitem,

De Te itt vagy és fogod a kezem.

 

(Nem kértem Istenem…)

Nem kértem Istenem,

se fátylat, se reverendát,

de Te a lelki tisztaságot adtad nekem,

és elvettél egy pillantást.

Hideg pillantást akartam,

csak egyszer, csupán még egyszer,

csak hogy a Vágyak fala

Ledőlhessen!

Így nem tudom, mit tegyek

egy szempár nélküli képpel,

Őrült percben, őrült elmében

zajlanak az események.

És mégis

Olykor rövid az örökké,

Olykor hosszú egy pillanat,

De vajon később is így fogom gondolni

a fűszálak alatt?

Emlékedre

Olykor dédelgetett hangod hallom,

Mérgező hiányod vészt sugallóan megtagadom,

Tagadom!

Sötétből körvonalazódik ki az alakod,

Léted a vágyak tengeréről elhazudom,

Hazudom!

Egyedüllétemkor, minden percben,

Társtalan lelked tölti be a szívemet,

A szívemet!

Mikor lágy szellő libbenti hajam ide-oda,

Úgy érzem, hideg kezed megsimogat,

Simogat!

Gyönyörű pillanataimat eltapossák,

Letűnő nappalomat a vizek csak szertemossák,

Csak mossák!

Szavakat mondok neked, majd magamnak;

Belülről tépázott testem helyet nyer: a föld alatt,

A föld alatt! 

Fájdalmas köszöntő

Zöld koszorú, fagyott virág,

Borús tömeg a parókián;

Hideg bor, jeges könnycseppek:

Egy mise szól érted!

Százak sírnak, százak köszöntnek;

Szomorú zene szól, páran énekelnek.

Kik már elmentek,

Most azok köszöntenek!

Hosszú autóval visznek,

Az emberek követnek,

Visítva bömböl a nagy tömeg,

Itt sírnak, máshol meg örülnek.

Búcsúzásod elbukott álmokat teremt,

Emberi hibákat - még ha sok is van - elfed,

Majd később a nyugodt napokat nem kíméli,

Lelkünk, szívünk szanaszét tépi.

Nem vallom

Nem vallom mindazokat, melyekért mások imádkoznak,

Tagadom az öröklétet, s létét egy szebb világnak;

Megkönnyezek, ha egy büszke, boldog embert látok:

Kézen fogva egy lánnyal, kinek szerelmet ajánlok.

Nyomorultul vándorlok Letargia végtelen mezején,

Tépett testemen véres hacukák lengnek gügyén;

Szívem töviskoszorúval imádkozik az elmúlt percekért,

és friss, meleg vérrel megtiszteli az Övét.

Nem vallom a sírig tartó szerelmet, melyet ti áldotok,

Tisztelem a gyalázottakat, melyeket ti megszántok;

Mosolygok, ha egy semmibe vett senkit látok:

Ki egyedül, a szoba sarkában fájdalmat zokog.

Nem vallom a pénz örömét, melyért ti imádkoztok,

Segítek a bajba jutottakon, akik számítanak rátok;

Lelkem folytonos vágyban égve szenderül örök nyugalomra,

mikor a hideg tél jégvirágot növeszt az ablakomba'.

Tegyétek rám a keresztet: fájón, de majd cipelem helyettetek,

Megküzdök a szavakért, igék helyett emlékkel hirdetek;

S majd jó pár év múlva emígyen kérdezem:

"Valljátok-e az Én öröklétem?"

Élnek

Csípős hideg

marja az arcomat,

Óriás féreg

rágja a napomat.

Erős szellő

tépi a hajamat,

Nyugatnak megy,

Ám titkon itthon marad.

Véres zászlót

lobogtat a vihar,

Véres zászlót,

Melyet eltapostak.

Vakok szaladnak,

Rohannak,

De falat fognak,

És a földre rogynak.

Néma papok

térítenek

sok majmot,

sok élettelent.

Akik remélnek,

hisznek,

félnek,

vagyis élnek.

Marad-e emlék?

Mint bevarrt szájú kígyó üvöltenék a világba,

Vért könnyedző szemmel rikácsolnék anyámra,

Kérdezve azt, miért zaklat ezer meg ezer gondolat,

Miért súgja egy mély hang: meg kell hogy haljak,

súgja, hogy haljak!

Nyugatról orkáni szél tépi a hajamat,

Minden érdektelen; bárki meghalhat.

Templomi ima nem segít, sosem segített,

Templomi harangok kongása bántja a szívemet,

Bántása kongatja szívemet.

Mint koszos számkivetett vésnék köveket,

Gombás, tört körömmel varrnék szövetet,

Olyat, melyben bálkirálynő tündököl éjnek éjjelén,

Hazafelé az úton, holdvilágnál, gyilkosoktól rettegvén,

Rettegéstől gyilkolván.

Sötétség fedi el irgalmat vesztett szememet,

Sírkőre borulva, térdelve ébredek;

Magam elé bámulva csak azt kérdem:

Marad-e majd rólad emlékem,

e