Mi vezethet idáig? 2/3

Finomítottam a novella eddig készen lévő részein, sajnos folytatni nincs nagyon időm. :/
U.i: Bocs, hogy nincs formázás, nem értek én a blogspothoz...

Szombatot írtunk, tehát aludhattam volna jó sokat, mint ahogy azt illik egy átbeszélgetett éjszaka után. Nem zavart semmi, az utcán is csak kicsi forgalom volt. Csörgésre lettem figyelmes. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet. Elég mélyen aludtam, a szemeim fájtak, ráadásul a párnám is csupa nyál lett. – Az órámat nem húzhattam fel, az pedig egyenesen lehetetlen, hogy átaludtam volna a szombatot és a vasárnapot. Valaki keresne telefonon? – törtem az agyamat, és törtem. Végül erőt vettem magamon, és kiderült: igazam volt. A telefonom csörgött. Remegő, szipogó hang szólt bele: - Te vagy az? Azt hiszem feltétlen beszélnünk kell! Valami nagyon-nagyon rossz dolog történt az este. – és ezzel lecsapta a telefont, nyitva hagyva a kérdést számomra: mégis mi történhetett, ami egy ilyen stabil embert, mint Ő… ilyen mélyen érint?

Gyorsan szedelőzködtem, majd magamra aggattam a legközelebbi rongyaimat. Elindultam. Ki a lépcsőházból, a nyirkos macskakövön topogva, cipőm talpával végigkopogva a halott utak aszfaltján, egyenesen a találka helyszínére.
Hosszasan tűnődtem, mi is történhetett. Akkor sem tűnt ilyen ziláltnak, amikor Milcsi kidobta. Aranyos lány volt, és úgy tűnt szereti is. Aztán, mikor a második együtt töltött évüket ünnepelték volna, mintha csak egy átlagos nap lett volna, mintha az eltelt két év alatt még csak jó bánásmódot sem kapott volna, lerendezte a srácot egy szimpla „Számomra ennyi volt.” mondattal. Se köszönöm, se sajnálom, és eltűnt. Soha többé nem láttuk, és nem is hallottunk felőle. Hál’ istennek.

Egy otthonos, takaros kocsmában találkoztunk, Szahara volt a neve. Azok járnak ide, akik a barátaikkal időnként le akartak ülni egy korsó sör mellett beszélgetni, esetleg velük akartak meccset, vagy valamiféle aktuális sporteseményt nézni.

Beléptem az ajtón, és az ajtóharang az elmúlás halk csilingelésével jelezte a tulajnak: megjött a nap első vendége.

Pár kerek, sötétbarna, hosszúkás asztal volt bezsúfolva az első „terembe”, körülöttük székekkel. Az egyik sarokban egy kemence melegített, ami még inkább otthonosabbá varázsolta a Szaharát. A másik sarokban egy hatalmas plazma tv díszelgett. A két sarok között egy gyönyörű boltív biztosította az utat a pult felé. Mögötte kis Kánaán várta a játékgépek szerelmeseit. Villogó fények, felíratok, zenegép, és egy kisebb asztal. Ez volt a „züllött” rész. Aki dohányozni akart, az is ide jött. Amott nem nagyon tolerálta a tulaj.

Lehuppantam az egyik székbe úgy, hogy a teljes rálátásom legyen az ajtóra, majd a számba kaptam egy szál cigit, hogy nyugtassam magam. Az ember mindig a legrosszabbra gondol, ha valamit mondani akarnak neki. Talán okkal.

Elmélyedtem a gondolataimban. Visszaemlékeztem a gyerekkoromra. A halk zene segített felidézni a boldog pillanatokat, amikor nem volt semmim, mégis mindenem megvolt. Amikor még a szüleimmel játszottam, amikor meséltek nekem, amikor nem számított még, hogy mennyire is vagyunk szegények. Mára minden megváltozott…
A kifújt dohányfüst eltakarta az ajtót, majd mikor szertefoszlott és a pultos kezéből alázuhanó üvegpoharak fülszaggató csörrenéssel átadták magukat az örökkévalóságnak, megjelent végre. Letörten odatipegett hozzám, a kabátját rádobta a széktámlára, és leült velem szemben.

- Megvárattál – mondtam. Belegondoltam, hogy valami a szívét nyomja, így hogy ne bántsam, hozzátettem – De sebaj, én is késtem!

- Sajnálom. Kicsit össze kellett szednem magam. – mondta. Én csak tágra nyílt szemekkel figyeltem.
Utálom ha megváratnak. Mindenhol időben ott vagyok, de most valahogy nem tudtam rá haragudni. Már izgatott voltam, hogy miért is kellett idefáradnom ilyenkor, úgyhogy félve belekezdtem.

- Szóval, mi a baj? – kérdeztem. Mindig határozott volt, de ennek most jelét sem adta. Úgy tűnt, mintha azon gondolkozna, hogyan is kezdjen bele.

- Gáborról van szó. – itt egy kicsit megint megakadt. Annyira gyorsan pörögtek a gondolataim. Nem tudok arról, hogy bármelyikük is… tehát, hogy valami viszony lett volna köztük,Gábor otthagyta volna, és a bánatát akarná elsírni. Azt neten is megtehetné, vagy telefonban. Kezdett valami rossz előíze lenni a dolognak, de én csak némán, mozdulatlan arccal figyeltem. – Tegnap, miután hazaért… elment, érted? – és itt képtelen volt folytatni, a hangja összecsuklott, és könnycseppek szöktek a szemébe. Egy hajdanán erős srác összetört. A felgyülemlett bánat, a kínzó lelki elkeseredettség kitört belőle. Hangosan felzokogott, ökölbe szorította a kezét, és lendületből rávetette az asztalra. Nem tudtam mitévő legyek. Nem szokásom vigasztalni az embereket. Megfogtam a kezét, és selymes hangon csupán annyit mondtam: - Nyugi. Minden rendben lesz.

Ezt még magam sem gondolhattam komolyan! A tapasztalatlanságom ilyen téren ismét megnyilvánult. Hogy lenne rendben minden, ha azt vesztettük el, akinek a társaságában még akkor is rendben volt mindent, ha tulajdonképpen nem is. Hogy lenne, ha mindig, mikor leülünk beszélgetni egy gyászos este az asztalnál lesz egy üres szék, ahol valaha egy olyan ember ült, aki már pusztán a jelenlétével jókedvre derítette a barátait? Ilyenkor mindig valamivel szegényebbek vagyunk, valamivel többek. A semmiben szertefoszló emlékképek bennünk élnek tovább, megerősítik, leírhatatlanná és elmondhatatlanná teszik azokat…