Lelki pellengér

Kedves Olvasó!

Nincsen sok időm sajnos, de azért egy nemrégiben írt verssel előtopogok. Nem tudom, hogy a következő mikor jön, ugyanis... egy olyan problémával állok szemben, aminél rosszabbat költő/író nem ismerhet: ihlet-válságnak nevezik :/


Lelki pellengér


(Lehet-e,
hogy a menny,
csak egy kegyetlen
önítélet,
ahol magunk ellen
vallunk, s mégis mellett?)

Egy utolsó,
erős szeggel
szögelem koporsóm,
és érzem,
ahogy őrült rögeszmém
megtapos.

Meseszerű rét
képe
tárul ki elém,
és a nap fénye
világ-vesztett szememnek
csupán ízletes eledele.

Vörösen izzik
az ég,
hajnalodik;
Termő szívem felég,
hisz´ a vak szerelem
nem lesz más, csak gyötrelem.

A fűzfa lombja,
mint lepel
testem magához fonja,
és befed,
hogy a földi lét
bennem ne lelje örömét.

Gyékénykötél szorít,
mert holt lelkem
számadásra vár,
hogy a Jóisten eldöntse;
az erény érme,
vagy a lélek pellengére
lesz-e a ˝veritas˝?