Wass Albert
Ha én fognám a kezed…
Ha bárki tudná, mi bántja lelkemet;
Az igaz szavakat miért kerüli a szeretet,
És miért fájhat így egy érzés,
Nem törné a fejét, mi nyomja egy költő szívét.
Félek, rettegek egy ártatlan márványtól,
Ocska pólóban reszketek az álomtól;
Görnyedve bámulom a fehér falat,
Nyugodt időkből minden megmaradt.
Álmélkodok: vajon történhetett volna másként?
Miatta könyörgök az Isteni csapásért!
Az izzó csókok emléke ajkamra égett,
Körülöttem sötétek a fények,
Elgondolkodok azon, mit remélek,
Zörgő hangomra kíváncsi-e emberi lélek?
Egyedül vagyok, elvesztettem a hitem,
De Te itt vagy és fogod a kezem.
Kedves gesztus egy halottól verssel, dallal, bármiféle irodalmi módon búcsúzni, de van egy bizonyos pont, ami már túlmegy a határon, amikor már nem emlékezés, tiszteletadás céljából születik meg egy mű, hanem az utánavágyódás ihleti meg a költőt. Ez lehet az a pont, amikor tényleg azt reméljük, hogy van túlvilág, van valami odafent, vagy valahol, ami emberi ésszel felfoghatatlan, felette áll, láthatatlan. Bármennyire nem hisz valaki abban, hogy van élet a halál (vagy élet) után, egy idő után az ő elméje is rájön: kell, hogy legyen.
A vers olyan célból született meg, hogy bemutassa: van, hogy szerettünket még az illető távozása után is magunk mellé képzeljük, és bízunk abban, hogy egyszer még látni fogjuk. Ha máskor nem, álmainkban, vagy akkor, mikor mi is meghalunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése