Búcsúzóul

"Nincs egyebem, csak az, ahogy majd emlékszel rám. Ez az emlék kell nekem, hogy erős és szép lehessek. (...) Ha tudom, hogy így emlékszel majd rám, bármivel szembe tudok nézni. Bármivel!"
(Édes november)

 Bár lehet, hogy tévedek, de a temetésekre mindig szoktak kevesebb-több, rövidebb-hosszabb búcsúbeszédet írni, így fényezve a számukra talán nem is olyan fontos eltávozott személyt. Nem vagyok hivatalos temetésre-járó, de ahány temetésen eddig voltam, mindig volt kis búcsúszöveg. Persze általában hivatalos, nem személyes búcsúzás.  
Bár könnyen rálehetne jönni, hogy jelen esetben nem ugyanarról a személyről van szó, akitől már két verssel is "elbúcsúztam", fontosnak érzem, hogy hangsúlyozzam, itt a saját temetésemen "egy barátom" szájából elhangzó búcsúszöveg olvasható.

"-Hát elmúltak azok a boldog idők,

Melyeken annyit nevettünk,

S gúnyt űztünk bármiből,

Jóból-rosszból, s egymást hecceltük;

Nem másért, csak a mosolyokért,

Melyek a letört perceket díszítették;

Karöltve ámultunk egy-egy lány léptén,

S merengve csókoltuk talpa  melegét.

De nem gondoltunk a rosszra,

S nem kértünk gyógyszert,

A bennünk lévő lelki fájdalomra,

De mégis mosolyogtunk, bármikor...

Pókhálósra repedt szívünket,

Ami mindig másért dobogott,

Meggyógyította az élvezet,

A kérdés, a kín: vajon miért dobott?

Aztán sokszor bánkódtam veled azon,

Miért jobb a nagyon másoknak,

Akiken értéktelenségükért csüngtek a lányok,

Akkor, mikor a magunkfajták rájuk vágynak;

És emlékszem arra, mikor összezuhantunk,

A nagy semmin, hogy miért fáj,

Mikor egymás vállán kellett volna zokognunk,

Mondván, hogy nem gáz, nem gáz.

De kár, hogy semmi ilyen nem volt,

Talán az én hibám, talán csak az enyém,

Hogy minden idáig elfajult,

Csak az enyém..."